A befagyott váll szindróma nem tartozik a leggyakrabban tárgyalt mozgásszervi megbetegedések közé, de azért nem érdemes félvállról venni. Mint minden mozgásszervi betegség esetében, itt is igen frusztráló szembesülni azzal, hogy a mindennapjainkban megszokott rutinfeladatok is fájdalommal járnak.
Befagyott váll szindróma esetén már egy kávé elfogyasztása vagy a reggeli arcmosás, tisztálkodás is fájdalmas kihívást jelent, mert a vállízület olykor semmit nem enged. Szerencsére a műtét a legtöbb esetben elkerülhető, ugyanakkor fontos a mielőbbi diagnózis és a megfelelő, szakorvos által előírt kezelés következetes elvégzése (pl. gyógytorna).
A befagyott váll szindróma, orvosi nevén adhesiv capsulitis, a vállízületet körülvevő kötőszövetes tok gyulladásával és letapadásával járó állapot. A folyamat rendszerint úgy kezdődik, hogy az ízületi tok belső felszíne begyullad, megduzzad, és folyadék szivárog a környező szövetekbe. A gyulladás hatására az ízületi tok fokozatosan megvastagszik és zsugorodik, a benne lévő rostok pedig letapadnak az ízületre.
A gyulladás tehát nemcsak fájdalmat, hanem mechanikai akadályt is létrehoz – emiatt a váll mozgása minden irányban korlátozottá, a mozdulatok pedig nehézkessé, fájdalmassá válnak. Ez az állapot többnyire lassan, hónapok alatt alakul ki. Kezdetben csak enyhébb fájdalmat érzünk bizonyos mozdulatok végzésekor, később viszont akár a legkisebb mozdulat is lehetetlenné és fájdalmassá válik.
Fontos különbséget tenni a befagyott váll és más, hasonló tüneteket okozó vállproblémák között. Vállízületi gyulladás esetén a panaszok elsősorban a terheléshez kapcsolódnak, az ízületi tok azonban nem tapad le, így a mozgás beszűkülése kevésbé jelentős. Rotátorköpeny-sérülésnél ezzel szemben az inak vagy izmok sérülnek meg, ami bizonyos mozdulatokra hirtelen, szúró fájdalmat vált ki, de nem jár az egész ízület „befagyásával”.
A befagyott váll szindrómának két fő típusa, egy elsődleges és egy másodlagos kialakulási forma ismert. Az elsődleges típusnál pontos kiváltó okról nincs tudomásunk – a panaszok látszólag minden előzmény nélkül jelennek meg, azaz olyan embereknél fordulnak elő, akik korábban semmilyen vállsérülést nem szenvedtek el.
A másodlagos befagyott váll ezzel szemben valamilyen előzménysérülés következménye: sportsérülés, műtét, hosszabb rögzítés gipszben vagy karrögzítőben.
A kockázati tényezők közé tartoznak a betegség vagy életkor következtében kialakuló anyagcsere- vagy hormonális változások, amelyek befolyásolhatják a kötőszövet rugalmasságát és növelhetik a gyulladásra való hajlamot. Ilyen a cukorbetegség vagy pajzsmirigy-alulműködés, illetve a menopauza időszaka is. Az életmóddal összefüggő rizikófaktorok közé pedig leginkább a mozgásszegény mindennapok, a helytelen testtartás, a váll hosszú ideig tartó kímélése tartoznak.
A szindróma jellegzetessége, hogy lassan, több szakaszban alakul ki, és a panaszok hónapokig vagy akár évekig is eltarthatnak. A folyamat három jól elkülöníthető fázisra osztható, amelyek egymást követik, de időtartamuk és intenzitásuk egyénenként eltérő lehet.
A vállban fokozatosan jelentkezik a fájdalom – eleinte csak mozgásra, később már nyugalmi állapotban és éjszaka is. Az alvás különösen nehézzé válhat, mivel a vállban lüktető, mély fájdalom ébredéskor is érezhető. A mozgás még csak enyhén korlátozott, de a fájdalom miatt a beteg ösztönösen egyre kevésbé használja a karját, ami gyakran tovább ront a helyzeten.
Ebben a fázisban a fájdalom általában mérséklődik, viszont a váll merevvé válik, a mozgástartomány drasztikusan beszűkül. A kar emelése, oldalra nyújtása vagy hátrahúzása szinte lehetetlenné válik, és gyakran csak a másik kéz segítségével lehet néhány mozdulatot kivitelezni. Ez a szakasz rendkívül frusztráló, mert a beteg úgy érzi, mintha a váll „megfagyott” volna – innen ered a betegség elnevezése is.
A harmadik fázisban a vállízület fokozatosan újra mozgékonyabbá válik, a fájdalom csökken, és a mozgásterjedelem lassan, hónapok alatt javul. A javulás üteme attól függ, hogy mennyire következetesen történik a gyógytorna és a fizioterápiás kezelés.
A diagnózis elsősorban alapos orvosi vizsgálaton alapul. A szakorvos – ortopédus vagy reumatológus – először részletesen kikérdezi a beteget a panaszok kezdetéről, jellegéről és időbeli lefolyásáról. Ezután következik a fizikális vizsgálat, amelynek során az orvos megvizsgálja a váll mozgásterjedelmét, és megfigyeli, mely mozdulatok okoznak fájdalmat vagy korlátozottságot.
A befagyott vállra jellemző, hogy nemcsak az aktív, hanem a passzív mozgások is korlátozottak – vagyis amikor a beteg lazít, és az orvos próbálja mozgatni a karját. Ez különbözteti meg például az izomsérülésektől, amikor a mozgás inkább csak a fájdalom miatt nehezített, de nem fizikailag akadályozott.
A diagnózis pontosítása érdekében gyakran végeznek képalkotó vizsgálatokat, például ultrahangot vagy MR-t. Bár a befagyott váll önmagában nem mindig látható egyértelműen a képalkotó vizsgálatok során, a vizsgálat segít abban, hogy más, hasonló tüneteket okozó elváltozásokat ki lehessen zárni.
A befagyott váll szindróma kezelése hosszú folyamat, amely türelmet és rendszerességet igényel. A cél a fájdalom csillapítása, a váll mozgásterjedelmének fokozatos visszanyerése és a gyulladás megszüntetése. A terápia mindig egyénre szabott, a betegség fázisától és a panaszok súlyosságától függően.
A kezelés alapját a konzervatív módszerek jelentik, amelyek műtét nélkül segítik a váll funkcióinak helyreállítását.
Ha a konzervatív kezelés nem hoz megfelelő javulást, további beavatkozásokra lehet szükség.
A gyógyulásért otthon is nagyon sokat tehetünk, ha kialakítunk egy kedvező, fenntartható rutint és türelmesen végezzük a gyógytornásztól kapott feladatsort.
A befagyott váll kezelése tehát összetett, de következetes munkával a legtöbb esetben műtét nélkül is visszanyerhető a teljes mozgásterjedelem.
Ha jelenleg ön vagy családtagja is hasonló tünetekkel küzd, úgy javasoljuk, hogy mielőbb foglaljon időpontot egészségközpontunkba!
"*" a kötelező mezőket jelöli
"*" a kötelező mezőket jelöli
